Magyarországon az utóbbi időben ismét a közbeszéd részévé vált az a kérdés, hogy mi volt egykor az ország középkori fővárosa. Fel lehetne persze dobni egyszerre Fehérvár, Esztergom vagy Buda nevét, de a középkori Magyarországon abban az értelemben és hasonlóan, ahogy Prága a Cseh Királyságban kialakult, addig nem volt egyetlen központi székhelye az országnak. a 14. század eleje. A középkorban a „főváros” kifejezést nem is ismerték, bár a középkori emberek időnként beszéltek az ország „főjéről” vagy fővárosáról (a latin szóból).caput„, azaz „fej”). Az utazó királyi udvarok idején természetesen a főváros mindig ott volt, ahová a király utazott és székhelyét megalapította, de ennek ellenére sem Temesvár (a mai Temesvár, Románia), sem a Duna-parti Visegrád nem lett a XIV. az Angevin királyok.
A középkori államalapítás, Szent István király és a Budától 60 kilométerre fekvő Fehérvár (jelentése: fehérvár) kapcsolata azonban máig elválaszthatatlan. Már a 16. század óta használatos Székesfehérvár mai neve is a királyi trónra utal (a magyar szék jelentése szék vagy trón). A királyi székhelyet illetően kétségtelenül kedvez Fehérvár szakrális-dinasztikus jellege, nevezetesen az első magyar király, Szent István (ur. 1000–1038) és fia, Emír herceg (megh. 1031) temetése. Mindkettőt 1083-ban szentté avatták, és sírjaik országos hírű zarándokhellyé váltak. A 11. század közepén a magyar évkönyvek metropoliszként (szó szerint anyavárosként) emlegetik a várost. A királyi kincstár és a koronázási jelvények (amelyek a 14. században ideiglenesen Visegrádra kerültek), a háború országos zászlója, a királyi levéltár őrzése és maga a koronázás tette az ország egyik, ha nem elsődleges központjává. Ennek a nem mocsaras városnak stratégiai elhelyezkedése is páratlan volt; 1242-ben a mongol seregek sem tudták elfoglalni. Egy eredeti formájában fennmaradt oklevél már 1055-ben feljegyezte a legkorábbi magyar nyelvű szavakat: „hadiút Fehérvár felé”. A város alapítója kétségtelenül Szent István király, koronázása után néhány évvel több dokumentum is említi a várost. Emellett legalább hasonló jelentőségű volt, hogy István 1020 körül megnyitotta a Szentföldre vezető zarándokútvonalat. Odafelé haladva a zarándokok Fehérváron haladtak át, csakúgy, mint a Balkánon Konstantinápolyba és a Közel-Keletre átvonuló keresztes hadak.
„A középkori államalapítás, Szent István király és Fehérvár kapcsolata máig elválaszthatatlan”
A nyugati minták követése lehet jó vagy rossz. István esetében kitűnő ötlet volt egy kollégiumi templom alapítása Fehérváron, hiszen a fontosabb, nem püspöki székhelyen épült templomokat akkoriban a Karoling-kápolna mintájára Szűz Mária nevet is viselve hívták. uralkodók Aachenben. Az esztergomi érsek tekintélyét kétségtelenül csorbította az új alapítás, de hasonló kettősség figyelhető meg a lengyelországi Krakkóban és Gnieznóban is. A Szűz Mária tiszteletére szentelt kápolnát István király ajándékozta meg a hadjáratai során szerzett kincsekkel. Az új templom nemcsak egy volt a sok templom közül, amelyet uralkodása alatt épített, hanem a király különleges szerepet is adott neki, és az Árpád-házi királyok „magánkápolnájává” tette. A háromhajós bazilika 76 méter hosszú és 30 méter magas méreteivel korának egyik legreprezentatívabb európai épülete volt. Mára azonban kevés látható belőle, mivel a templomot sajnos a török háborúk idején, 1601-ben felrobbantották. A 18. század végén a lerombolt bazilika egyes részei még magasan álltak, de köveit a város újjáépítéséhez használták fel. és csak az alapjai maradtak fenn.
A királynak azonban soha nem volt saját palotája Fehérváron, hiszen a királyi palota 1200 táján Esztergomban, a magyar érseki székhelyen volt. Még 1100 körül sem a megyefőnökök szállították Fehérvárra a királyi adókat, hanem Esztergom, ahol a pénzverés folyt. Nem meglepő módon a külföldiek sem tudtak dönteni a fővárosról: amikor 1200 körül hun Attila legendás székhelyét keresték, Esztergomot és Budát, vagyis a mai Óbudát is említették. Hiszen a város nem vált állandó királyi székhellyé, de kultikus és politikai jelentősége változatlan maradt, és bizonyos értelemben mindig az „ország központjának” tekintették. Az Árpád-kori magyar közjog, valószínűleg már a 11. században, csak az államalapító fehérvári templomban történt megkoronázását tekintette. A sír, a szentté avatott uralkodó ereklyéi, a jogar, valamint az általa készített és koronázási köntössé alakított ruha Szent István nyilvánvaló és kézzelfogható hagyatéka, amelyben a középkor megtalálta a Szent Király védő és segítő erejét. .
A Szent Koronát Zsigmond király idejéig az egyházi kincstárban őrizték, és az intézmény legkiválóbb tagja volt a felelős érte. Szokásossá vált, hogy a királyok István szentté avatásának ünnepe körül, augusztus 20-án országgyűlést és igazságszolgáltatási napot tartottak Fehérváron. A szokást később II. András király oklevelei, az 1222-es és 1231-es Aranybullák tették törvénybe. Ennek ellenére a 13. század végétől a Pest melletti Rákos mezei gyűlések szokássá váltak, de időnként később diétákat is tartottak itt. A középkorban utoljára 1527-ben, a mohácsi csata utáni évben, majd 1938-ban, Szent István ünnepi évében tartottak itt diétát.
A középkori városok összehasonlítása az eltérő jogi státuszuk és az írott források töredékessége miatt igen nehézkes. A magyar városokra vonatkozóan Kubinyi András történész egy tucat szempontot figyelembe vevő rendszert dolgozott ki.(1) A figyelembe vett tényezők között szerepelt a város országos úthálózatban elfoglalt pozíciója, a vallási intézmények száma, az országos és helyi vásárok száma, a külföldi egyetemekre regisztrált hallgatók száma stb. Ebben az összehasonlításban Fehérvár szorosan lemarad Buda és Pressburg (később Pozsony, ma Pozsony, Szlovákia) mögött, egy szinten Kassával (ma Kassa, Szlovákia), Kolozsvár (ma Kolozsvár, Románia), és Szeged.
Nyilvánvalóan Fehérvárt is állandó temetkezési helynek szánták az uralkodónak és családjának, akárcsak a Párizs melletti Szent Dénes apátságot a francia királyoknak. Ez a szokás azonban csak későn honosodott meg, hiszen Szent István közvetlen utódainak még eszébe sem jutott az ötlet. Mindegyikük úgy döntött, hogy egy olyan templomba temessék el őket, amelyet ő maga alapított, és ezért tekinthette személyes „tulajdonának”. Így például Aba Sámuel királyt (ur. 1041–1044) az abasári kolostorban, I. András királyt (ur. 1046–1060) a tihanyi apátságban temették el.
„Fehérvár az uralkodó és családja állandó temetkezési helye volt”
Elsőként Kolomán királyt temették el Fehérváron 1116-ban, példáját furcsa módon II. Béla király is követte, akit gyermekkorában megvakított Kolomán. Bélát ezután három fia követte, majd a század legnagyobb uralkodója, az első király, aki keresztes fogadalmat tett, III. Béla (ur. 1172–1196). A 13. században a királyok végleg hátat fordítottak Fehérvárnak – a bazilika csak az Angevin-dinasztia alatt vált újra királyi temetkezési hellyé, de még mindig nem egyszer s mindenkorra. Az első angevin király, I. Károly a tűz által megrongálódott bazilikát kétszer restaurálta, és választotta temetkezési helyéül; ott még az 1342-es nagyszabású temetéséről is van részletes beszámoló.
Székesfehérvár csak Zsigmond király 1437-es halála után vált a magyar királyok állandó temetkezési helyévé. Ez minden bizonnyal összefüggött a nemesi mozgalom 1439-es győzelmével, amely néhány ősi hagyomány újjáéledésével járt. Ilyen volt Székesfehérvár szerepe is, erről tanúskodik a koronázási hagyomány. Ekkor, a 15. század közepén alakult ki az a meggyőződés, hogy Szent István leszármazottainak örök nyughelye nem lehet más, mint a fehérvári bazilika. 1543-ig, amikor a város és a templom török uralom alá került, további öt királyt temettek el itt, köztük Mátyást 1490-ben, a templom utolsó újjáépítőjét, végül Szapolyai Jánost 1540-ben. A bazilika így 15 fő nyughelye. 37 magyar király közül. Csak két királyt nem temettek el ide 1437 és 1543 között: I. Ulászlót, aki 1444-ben a várnai csatatéren esett el a törökök kezén, és V. Habsburg Lászlót, aki meghalt, és 1457-ben Prágában temették el. A várost meghódították a törökök 1543-ban; a magyar trónra került Habsburg királyokat pedig amúgy is Bécsben temették el.
„A bazilika a 37 magyar király közül 15 nyughelye”
Fehérvár 1688-ig török fennhatóság alatt maradt. Idővel a sírokat lerombolták és kifosztották. Az egyetlen kivételt az 1848 decemberében talált, csodával határos módon ép kettős sír jelentette, amelyben egy király és királyné csontvázait fedezték fel. A sírt véglegesen III. Béla király és első felesége, Antiochiai Ágnes maradványaiként azonosították. A maradványokat 1862-ben helyezték át a budai Nagyboldogasszony-templomba, a mai Mátyás-templomba. Itt a millenniumi ünnepségek keretében Ferenc József magyar király támogatásával díszes temetkezési helyet kaptak, majd 1898-ban újratemették őket. A sírszobrokat pontosan akkora méretben készítették el, ahogyan a csontvázak alapján III. volt: 192, illetve 150 centiméter.
Bár a fehérvári temetkezés főként a királyi ház tagjainak volt fenntartva, mások is kivételesen részesültek ebben a kiváltságban. 1427-ben Zsigmond király kérésére engedélyezte, hogy Rozgonyi Comes István temetkezési helyet válasszon „önmaga, felesége, gyermekei, testvérei és egész rokonsága számára” a Nagyboldogasszony-bazilikában, ahol csak akar. , valamint hogy ott oltárt állítson, és belátása szerint birtokokkal és javakkal gazdagítsa. Rozgonyi István volt az, aki egy év múlva, harcos feleségével az oldalán hősiesen harcolt a török ellen Golubac váránál. Nem sokkal Rozgonyi előtt hasonló kiváltságban részesült Zsigmond király firenzei származású parancsnoka, Filippo Scolari, más néven Ozorai Pipo. Emellett Mátyás király ide temette kedvenc cseh zsoldoskapitányát, František Hagot is, akit 1476-ban öltek meg a szabácsi vár (ma Šabac, Szerbia) ostrománál.
A törökök kiűzése után Fehérvár nem tudta visszaszerezni középkori jelentőségét, a királyi koronázás helye Pressburg maradt. Ezt némileg kompenzálta a püspökség 1777-es alapítása, majd Mária Terézia alapító királyné gesztusa, aki Fehérvár török megszállása után visszakapta a Raguzában őrzött Szent István koponyaereklyét. (ma Dubrovnik, Horvátország), és a bazilikának adományozta.
1938-ban a Szent István ünnepi év volt, amely visszaadta a város első számú Szent István-emlékhelyévé. Az újonnan elkészült romkert, a ma is meglevő műemlékek és történelmi freskósorok, a királysír felszentelése és nem utolsósorban az augusztus 20-i nemzeti ünnepet törvénybe iktató Országgyűlés rendkívüli ülésszaka tette egyedülállóvá az évet. a város életében. Mindezen persze ma is van lehetőségünk elgondolkodni, ha ellátogatunk a Székesfehérvári Királyi Napokra, amely 1996 óta a Szent István király ünnepe köré szerveződő rendezvénysorozat.
(1) András Kubinyi, ‘Székesfehérvár helye a késő középkori Magyarország városhálózatában, valamint Fejér vármegye központi helyei között’, in Erdei Gyöngyi, Nagy Balázs (eds.), Változatok a történelemre: Tanulmányok Székely György tiszteletéreBudapest, 2004, 277–284.
The post Székesfehérvár: A mai napig a magyar királyok szent városa appeared first on Magyar Konzervatív.
