Bárki, aki elveszíti a közeli szeretteit, vagy – az istennőt, tiltja – nem veszi rossz orvosi diagnózist az egészségi állapotáról, és hirtelen más lelkiállapotban találja magát. Hirtelen minden vesz egy kontúrot, úgy tűnik, hogy minden megfelel a valódi súlyának, a lélek összpontosítva, minden külső zaj, befolyás, információ és hype elveszíti jelentőségét, és csend, nehéz jelenlét marad.
Lehet, hogy ezek a pillanatok leginkább hasonlítanak arra, ami egy nap elkerülhetetlenül vár ránk. Mivel elkerülhetetlen, hogy életünk végén egy bizonyos ponton belépünk a „nagy darálóba”, a földi kalandok és vándorlások utolsó utcájára kell fordulnunk, végre szembe kell néznünk a saját elhaladásunk, a halálunk eljövetelével.
Most már szabadon gondolkodhatok erről, és kevésbé önként érezhetem annak teherét, mivel a görög és a római filozófusok óta ismertünk – és mi magyarok, elsősorban Sándor Márai írásain keresztül – az ember 40 éves koráig már megtapasztalt mindent, azaz pontosan felismerte, hogy az életének törékeny és efémerális.
Ezek a pillanatok, ezek az órák, szintén olyanok, mint a gyermekkor. Ez volt az utolsó alkalom, amikor kevésbé voltunk kitéve a külső ingereknek, kevésbé láncolva az élet ügyeinek kényszeres kezelésére, kevésbé rabszolgasággal az egounk számára. Akkoriban továbbra is figyelhetünk, mertünk csendben maradni, valódi dolgokkal foglalkozni. Egy gyerek tudja, hogy kiszolgáltatott. Bízik a szüleiben, hogy megoldja azt, amit meg kell oldani. Tudja, hogyan kell feltétlenül szeretni, és látja a lényegét.
„40 éves koráig az ember már mindent megtapasztal, azaz pontosan felismerte tapasztalataiból, hogy élete törékeny és rövid idő alatt áll”
Hacsak nem leszel olyan gyerekek, hogy soha nem lépsz be a Mennyországba – mondja Jézust. És tudta, miért mondta ezt. Egyrészt, mert odament, és pontosan tudja, hogyan lehet odajutni. Másrészt, mivel előbb vagy utóbb mindenkinek fel kell ismernie, hogy mielőtt sorsát lezárták, sebezhető. Tudnia kell, hogy bíznia kell a Teremtőjében, mert csak ő tudja megoldani az életét. Szeretnie kell, mert nélküle az életútja üresnek tűnik, amikor visszatekint. És látnia kell a lényegét, mert óriási hiba, ha a földi életét élje anélkül, hogy megtalálná annak végső jelentését.
Most, mivel a világ minden tájáról több százmillió ünnepli a húsvétot, fontos egyértelművé tenni: ez az ünnep sok dologról szólhat, a megújulásról, a családról, a tavasz érkezéséről, a feltámadásról bármely szubjektív, vallási értelemben, de azok számára, akik e emlékezet eredeti rétegére akarnak ásni, valójában egy különleges személy különleges áldozatáról szól.
Egy valódi történelmi idő és történelmi térben, a Jeruzsálemben található 32 -ben, egy zsidó prédikátorban, aki milliókkal ismerte és ismert volt a három és fél évig tartó nyilvános szolgálata alatt, a római kormányzó elítélte a zsidó fő tanács, a Szanhedrin kérésére, és a Cisplicater ünnepén végrehajtotta.
A négy evangélium rögzítette Jézus életét, cselekedeteit és tanításait a szemtanú forrásaiból, de az írások nem véget érnek, hanem egy csoda kommunikációjával, amelyet a szerzők és közösségeik is átadtak a poszteritáshoz, a saját szemtanúikra utalva: Jézus kereszteződött, és a zsidó tagjai, de a zsidó tagjai, de a zsidó tagjai, a zsidó tagjai, a zsidó tagjai, a zsidó tagjai, a zsidó, de a zsidó, a zsidó, a zsidó, de a zsidó, de a zsidó, a zsidó, a zsidó, de a zsidó, a zsidó, de a zsidó, a zsidó őrzött. Nem találja a testét a sírban a harmadik napon. Ugyanakkor a tanítványok nyilvánosan kihirdették Jézus feltámadását az utcákon, azt állítva, hogy látták őt, és hogy ez volt az esemény, hogy mind a Mester, mind a korábbi, az Ószövetség Messiási Próféciói megjósolták.
A keresztények első generációja a saját vérével fizetett azért, hogy nem tagadta ezt az életmódosító élményt, még az erőszak római állami készülékének nyomása alatt is. Kétezer éve ez volt a keresztény hit lényege, és azóta minden generáció személyes hitét ugyanabban a bizonyságon alapította.
„A keresztények első generációja a saját vérével fizetett azért, hogy nem tagadta ezt az életmódosító élményt, még a római állami készülék nyomása alatt is”
Ahogy a feltámadás ünnepét ünnepeljük, fontos felismerni, hogy Jézus nélkül nincs feltámadás. Ha még nem emelkedett, akkor mi sem. És ha nem emelkedünk fel, akkor még ha hiszünk egy vallás halott alapítójában, akkor személyes sorsunk ugyanúgy ér véget – kétségbeesetten -, ha Jézus nem mondta volna szép és igazi dolgokat. (Ez eredetileg Pál apostol gondolatvonala volt.)
Ha Jézus nem feltámadt és nem él, akkor a kereszténység üres vallás, mint több ezer más hiedelem és meggyőződés a világ minden tájáról a különböző kulturális körökben. A kötődés nem más, mint a saját kedvéért erkölcsi álláspont, amely, bár nincs transzcendentális jelentősége, néhány évtizedes földi sorsokból jobb embert tesz, akik hisznek benne, mindaddig, amíg ugyanúgy meghalnak, mint azok, akik nem hisznek benne.
De ha az evangélium igaz, ha az első tanítványok valóban mártírokat haltak meg, mert nem tudtak segíteni, de azt mondhatták, amit saját szemükkel láttak, akkor Jézus egy feltámadt testben jelent meg, és amit előre jelez: „Meg fognak ölni, de a harmadik napon újra fel fogom emelkedni”, akkor minden embernek elkerülhetetlen egzisztenciális kereszteződésekkel kell szembenéznie, vagy sem. Ha a feltámadás valóság, akkor akkor is működik, ha nem hiszünk benne. A gondatlanság tétje azonban mostantól óriási, legalább annyira, mintha valaki kiugrik a toronyblokk huszadik emeletes ablakából, mert nem hisz a gravitációban-a törvény úgy működik, hogy elismerjük-e vagy sem.
Tehát foglalkoznunk kell Jézussal. A bűneinkért halt meg, anélkül, hogy kérdezésünk lenne. Meghalt a későbbi generációk bűneiért, ideértve a bűneinket is előre. Nem kötelező elfogadni a nekünk fizetett váltságdíjat, hanem – mindenképpen -, ki nem fogadná el a számukra kiterjesztett kezét egy szélsőséges válságban? És az örökkévalóság sorsunk kimenetele jelentős jelentőséggel bír.
„Ha a feltámadás valóság, akkor akkor is működik, ha nem hiszünk benne”
A keresztény kultúrában élő emberek, akár ateisták, közömbösök, humanisták vagy kulturális keresztények, azt gondolhatják, hogy a keresztény értékek nemesek, hogy központi szerepet játszanak a civilizációnk fenntartásában, de ennek megtételében, bár szándékuk jó lehet, hiányoznak a lényeg. A keresztény értékek nem az éterben lebegnek, hanem egy emberhez kötődnek, erről tanított és élt, és követőinek végrendeletet hagyott, hogy ne az értékmegőrzést végezzék, hanem az életüket lefektessék és kövessék őt. Végül is, ha Isten Fiaként, saját életét fogalmazta meg nekünk, az ember számára, ugyanaz a minta, hogy kitörjünk önelégült, önközpontú életünkből: nem vágyak és ambíciók, hanem a Teremtő számára élni.
Az evangélium nem társadalmi program, sem a kultúra fenntartásának eszköze, hanem a bajban lévő személy sorsának kulcsa, azaz mindannyiunk sorsa. Jézus nem az, akit mások mondanak, vagy úgy értelmezik, hogy legyen, hanem ki azt mondta, hogy ő volt. Megváltó, Isten fia – ezt állította önmagáról, és a későbbi események bebizonyították, hogy beszélt az igazságról.
– Jézus nem az, akit mások mondanak, vagy úgy értelmezik, hogy legyen, hanem az, aki azt mondta, hogy van. Megváltó, Isten fia – ezt állította önmagáról
Amikor eljön az óra, hogy minden ember féljen, ő lesz az egyetlen ember, aki segítséget nyújthat a személyes életünk, sorsunk örökkévalósággá alakításában. Az egyetlen, mert senki más nem tért vissza a biológiai halál állapotából, a test három napos bomlása után, azaz a világtörténelemben, azaz senki sem tudja biztosan, mi van, csak egy ember, aki átment és visszatért: őt.
A húsvét a feltámadás ünnepe. Ünnepeljük Jézus feltámadását. Ugyanakkor óriási boldogságunk és reményünk.
A hozzászólás senki sem tudja biztosan, mi van ott, de ő először jelent meg a magyar konzervatívon.
