Joe Biden leköszönő és Donald Trump leköszönő elnök egyaránt elismerte az Izrael és a Hamász közötti tűzszüneti megállapodást.
Trump nem vesztegette az időt azzal, hogy kijelentette, ő a mozgató erő a megállapodás mögött, míg Biden azzal érvelt, hogy a megállapodás a május végén kidolgozott terv „pontos körvonalai” szerint valósult meg. Egy interjúban Nézz szembe a nemzettelDonald Trump új nemzetbiztonsági tanácsadója, Mike Waltz azt mondta: „A Hamasz soha nem fogja kormányozni Gázát”.
Minden tiszteletem mellett azt a benyomást kelteni, hogy a Hamasz vereséget szenvedett, és teljesen akadályozva van a Gázai övezet kormányzásában, éppoly fantáziadús, mint az a törekvés, hogy Grönlandot ismét naggyá tegyék Grönland megvásárlásával vagy elvételével Dániától.
De bárki is állt az üzlet elősegítése mögött, az igazi kérdés továbbra is az: mit ünnepelnek sokan? Senki sem fogja tagadni, hogy a Hamász által 2023. október 7-én elfogott túszok miatt érdemes örülni. Izrael keményvonalas nemzetbiztonsági minisztere, Itamar Ben-Gvir mégis benyújtotta lemondását a kormányról, tiltakozásul a megállapodás ellen. Indoka az, hogy a megállapodás értelmében Izrael először több száz palesztin foglyot szabadon enged, másodszor pedig kivonja csapatait Gáza déli, Egyiptommal közös határáról, és így nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy a Hamasz hatalmon maradjon Gázában.
A jelek szerint az egyezség végrehajtását és az izraeli foglyok cseréjét a Hamász katonai szárnya, amely az izraeli védelmi erőkkel vívott harcokat. Más szavakkal, a militánsok által elszenvedett jelentős csapások ellenére szervezett erőként jelentek meg a helyszínen, jelezve, hogy még mindig vannak harcosok annak ellenére, hogy izraeli azt állítja, hogy sikerült lerontniuk a Hamász katonai képességeit és felszámolniuk a terület katonai kormányzását. .
A Hamász összbölcsességének lényege nem annyira a gerillahadviselés taktikája, azaz az ISIS-típusú szélsőségesség, mint inkább az ún. harmonikus igazodni a Muszlim Testvériség filozófiájához.
A Muszlim Testvériség megértése
A Muszlim Testvériség, amelyet 1928-ban hoztak létre alapítói, Hassan al-Banna és Abul-Ala Maududi, az iszlámot elsősorban politikai rendszerként igyekezett kikötni, egyúttal egyenrangú maradva a huszadik század fő ideológiáival.(1) Ez az iszlamista revivalista vízió az iszlám hívők első közösségének eredeti írásai szerint kereste a visszatérést, amely az iszlamista tudós, Ahmad S. Moussalli szerint a Testvériség kerete a következőkből állt.
- az iszlám univerzalizmusa (‘alamiyyah), amely az abszolút igazságból áll, amelyet meg kell valósítani;
- a pogányság eltörlése (jiahliyyah) a világban, amely az a részvalóság, amelyet végső soron meg kell szüntetni;
- háború (dzsihád), amely a jiahliyyah (az „isteni vezetés tudatlanságának” állapota) felszámolásának eszköze;
- béke (szalam), az iszlám univerzalizmusához való eljutás eredménye.
A Muszlim Testvériség az 1960-as és 1970-es években a szekuláris arab iszlám politikai berendezkedéssel szemben. különösen a Szovjetunió által támogatott Palesztin Felszabadítási Szervezettel, amely előretört, amikor a fiatal diákok és az alsó középosztály a muszlim világ nagy részén új érdeklődést mutatott az iszlám tanításai és gyakorlata iránt. Ez a hullám, amely olyan csoportokat is inspirált, mint a Hamasz, nem korlátozódott az Izrael-ellenes/nyugati dzsihádra.(2)
A vasfüggöny leomlása után „részben a nemzetközi bipolaritás összeomlása által hagyott ideológiai hézagokra, részben pedig arra a felismerésre reagálva, hogy a globalizáció menthetetlen, számos tudós új paradigmatikus elméleteket javasolt a nemzetközi kapcsolatokról, amelyek a nemzetközi kapcsolatok új dinamikáját fejezték ki. globális konfliktus. Yahya Sadowski, az Amerikai Bejrúti Egyetem munkatársa szerint ez nem volt más, mint az államok szuverenitásának meggyengítése és az új szociokulturális és vallási lojalitások újjászületése. Ha ez a helyén van, az iszlám lázadást hirdethet a modernitás, a globalizáció és még a szekularizmus ellen is.
Ez az, amire a Testvériség sikeresen építkezett szerte a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, felerősítve a hagyományos erkölcsi és társadalmi értékeket, mint például a szervezett istentisztelet, az iskolai oktatás, a szociális jóléti szolgáltatások, a család intézményének átalakítása, és természetesen a iszlám államok létrehozását a saría alatt, ahogyan az megpróbálta demokratikusan elmozdítani Hoszni Mubarak egyiptomi elnököt, és leváltani a saját Muhammad Murszit Egyiptom 5. elnökévé 2012. És a Gázai övezet átvétele 2007-ben.
Az előrelátható eredmény
Ciszjordániában és a Palesztin Hatóságban nyilvánvaló aggodalomra ad okot, hogy a Hamasz kihasználhatja a foglyok szabadon bocsátását, hogy hatalomra jusson. Saját ízlése szerint kötött egy megállapodást, amelyet több hónapon keresztül kell megkötni, hogy elegendő hatalmat gyűjtsön Ciszjordánia felett. Ez hasonló ahhoz a megállapodáshoz, amelyet az Egyesült Államok az Afganisztáni Iszlám Emirátussal, a hírhedten tálibokkal kötött 2020. február 29-én a katari Dohában, az első Trump-kormány idején. Ezzel kezdetét vette az amerikai szerepvállalás Afganisztánban. Cserébe megnyitotta az utat a tálib terrorszervezet számára, hogy visszaszerezze a kabuli politikai testület gyeplőjét, kizárva a legitim afgán kormányt.
Az a tény, hogy a fegyveres fegyvereket hordozó Hamász álarcos harcosai a tűzszünet hatálybalépése után visszatértek Gáza utcáira, és „győzelmet” hirdettek, miközben a törmelékekkel teleszórt utcákon haladtak, azt mutatja, hogy a fegyveresek megtartják az övezet biztonsági ellenőrzését. Megfogadták, hogy „megújítják (a gázai népnek) tett fogadalmukat, hogy jogaik megbízottjai és védelmezői lesznek a föld és a szent helyek teljes felszabadításáig”.
Tehát ki a Hamász–Izraeli tűzszünet igazi győztese? Rövid távon biztosan mind a Hamász által túszul ejtett ártatlan civilek, mind a palesztin foglyok. Hosszú távon senki. Ez biztosan nem lesz „béke” a térség számára, hacsak nem történik meg a kifürkészhetetlen: egy „kétállami” megoldás, amelyre sem a Hamasz, sem a Netanjahu-kormány nem vágyik.
(1) Olivier Roy, A politikai iszlám kudarca. Cambridge, Harvard University Press, 1994, 1, 1994, viii.
(2) Ira M. Lapidus, Az iszlám társadalmak története3rd szerk., New York, Cambridge University Press, 2014, 622–624.
The post Ki a Hamász–Izraeli tűzszünet igazi győztese? először a Magyar Konzervatívon jelent meg.
