„A gettó alig vette észre-meglepően megszoktuk a jellegzetes bűzhöz, amely a holttestek bomlásából, az undorító latrinekből, a túlcsorduló csatornákból és a közeli Melasses raktár beteg-édes visszaeséséből származik. A kerítésen túl azonban a város orra nyugodtabb volt.
Ezeket a vonalakat többek között Béla Zsolt, a holokauszt túlélője és írója írta a Nagyvárad gettóról (ma: Oradea, Románia). És ezzel az idézettel, István Végső történész megkezdi az új könyvét, Gettóél ’44 (Élet a gettóban, ’44)közzétette a Jaffa Press – egy olyan munka, amely példátlan alapossággal felméri a gettókat, a internálótáborokat és az egyéb „kényszerített rezidenciákat”, amelyeket a történelmi Magyarország területén állítottak fel az 1944 -es német megszállás során.
A szélesebb közönség természetesen mindig is tudta, hogy vannak gettók, de valójában emlékszik a gettoizációs rendelet pontos tartalmára? Vagy hogyan döntötték el, hol jönnek létre egy gettó? Vagy milyen különbségek voltak a különféle kényszerített rezidenciák között? Vagy hogy bizonyos helyeken a gettó létrehozását végül megtagadták, és ehelyett a zsidó népesség kisebb, „megjelölt házakba” került el?
Marc Bloch középkori szerint a historiográfia alapja az összehasonlítás – és nehéz értelmesen beszélni a holokausztról Magyarországon anélkül, hogy nemzetközi kontextusba helyeznénk, vagy a magyar települések különböző eseményeiről anélkül, hogy összehasonlítanák őket egymással. Végső nem vágta le a sarkokat: könyvében szisztematikusan használja az összes főbb tartományi államot és egyházi archívumot, széles körben használja az egyetemi kéziratgyűjteményeket, kiegészíti azokat mind a nemzetközi, mind a hazai tudományos irodalommal, és természetesen a kortárs sajtóra is támaszkodik, néha egyedi és ritka forrásokat is.
Ez alapos munka, és mostantól kezdve a standardot nem szabad alacsonyabban állítani, amikor a magyar holokauszt története van. A könyv hangja objektív, időnként szenvedélyes, ami üdvözlendő – mert bár minden történésznek megvan a saját elfogultsága, és a teljes objektivitás lehetetlen, mindazonáltal törekedni kell rá, csakúgy, mint St Augustine Isten városára törekszenek.
Számos ponton a könyv szintetizálja a legújabb kutatások eredményeit, kiegészíti őket a szerző saját eredményeivel, és fontos következtetésekkel érkezik. Különösen jelentős az a következtetés, hogy bár a német megszállók több pártra, mozgalmakra és szélsőjobboldali politikusokra támaszkodhatnak, „még így is elmaradtunk a norvégiai és Hollandia együttműködő tömegeitől-ez a náci művelethez, a sok ember társadalmi aktivistája, amelynek sok ember elegendőnek bizonyult.”
A szerző megállapítja, hogy még a korszak szabványai szerint 1944. március 19 -én került sor egy „rendszerváltozásról” – azaz a német megszállás napja után. Az „együttműködés” kifejezés használatával bevezet egy fontos, korábban kis hangsúlyos elválasztó vonalat az adminisztráció között a német megszállás előtt és után. Ellentétben egy narratívával, amelyet csak néhány kutató ragaszkodott hozzá – nevezetesen, hogy Hitler 1944 áprilisáig nem akarta elpusztítani a magyar zsidókat – Végső egyértelműen kijelenti, hogy „a nácik, a gyorsan közeledő szovjet front miatt, sürgetik a ‘Judenrein’ ” ” ” ‘Judenrein’ ” ‘leghatékonyabb, mégis szisztematikusabb végrehajtását.
Ugyanilyen fontos elismerni – a nyílkereszt állítása szerint 1944 októberéig nem tett semmit -, hogy a helyi szinten valóban lehetséges, és valójában történt, hogy a nyílkereszt tagjai részt vettek internálóban, gettókba léptek, hogy zsákmányt fosztogatjanak és megkínozzák a zsidókat. A szerző emellett új irányokat vázol mind a kutatás, mind az emlékezés szempontjából, rámutatva, hogy a kereszténységbe konvertált zsidó áldozatokat (a „megtérőket”) ritkán emlékezik meg, bár õket is gyakran deportálták és megölték.
Összességében a Végső mennyisége az 1944 -es gettoizáció történetének fontos szintézise – egy példaértékű tudományos munka, amely a kiterjedt kutatásokra épül. A szerző, aki eddig elsősorban szülővárosa, Kiscunhalas tanulmányozása során különböztette magát, meggyőzően bebizonyította, hogy könnyedén képes kezelni az országos témákat, lefedve az Erdély (Erdety) és a Transcarpathia (Kárpátalja) helyeit a mai magyarárok területein. Ezzel a Végső csatlakozott a második világháború történészeinek még mindig túl kicsi soraihoz, akik monográfiákat készítenek, amelyek mind az elsődleges kutatásban gyökerezik, mind a szélesebb körű szintézisre képesek.
Gettóél ’44 aprólékos és jelentős munka – több éves alapos vizsgálat eredménye -, és nélkülözhetetlen volumenévé válik a jövőbeli kutatók és az olvasók számára, akiket a második világháború története és a holokauszt története érdekel. Csak remélhetjük, hogy hamarosan lefordítják angolra.
István Végső, Gettóél ’44, Egy magyarorsági gettoszítás törénete (Ghetto élet ’44, A vidéki gettoizáció története Magyarországon), Budapest, Jaffa, 2025, 270 oldal.
Az élet és a halál utáni gettókban – Az új könyv az 1944 -es német megszállás durva valóságát mutatta be először a magyar konzervatív oldalon.
