Először találkoztam Jeff Kaplan -rel, röviddel azután, hogy Budapestbe érkeztem, a 2021. július elején.
Az új intézetem weboldalának böngészése, a kollégáim profiljai között kiemelkedett: egy ember, akinek egy szánalma szakáll, szoros lófarok és áttört bámulás. Érdekes, hogy googláltam a munkáját.
Felfedezve a millenáriánus mozgalmak iránti közös érdeklődést, egy e-mailt készítettem, és egy félig rajzolt darabot csatoltam a témához, és nem számítottam arra, hogy olvassa el.
Néhány órán belül válaszom volt. Nemcsak elolvasta a tervezetet, hanem figyelmesen is. E -mailje összegyűjtötte a bátorítást szelíd korrekciókkal. Széles körben elárasztotta a megosztott témánkat, mielőtt egy kényszerítő következtetésre jutott:
– Ebédelnünk kell.
Megállapítottuk, hogy másnap találkozzunk az intézet közelében, a Liszt Ferenc Tér tompa árnyékában.
Noha felfedeztem, hogy egy intenzíven magánszemély volt, Jeff soha nem tudott észrevétlenül átmenni semmilyen utcán. Rangy, még a hatvanas évek közepén még a szinuszos atlétikával, mozgásai mindazonáltal mindig óvatosak és sietõek voltak.
Ezért könnyű volt észrevenni, és a csőjét, az ausztrál bokor kalapot húzta a helyén. Az élő paradoxonok embere, mozgás közben, mindig a gondolatban elveszettnek tűnt, miközben erősen éber a környezetében.
Jeff -szel töltött időt az volt, hogy beszéljen valakivel, akit a magán rituálék és a rutinok irányítanak, mint például egy ember, aki a hallgatáshoz, az elszigeteltséghez és a való világ ritmusaihoz szokott, hogy a legtöbbünk elvesztette értelmét, a digitális zavaró dinben. Belső életének nyilvánvaló intenzitását, körülötte frissítő nyugalom érzetét teremtette, és az idő lelassult. A megoldandó problémával szembesülve mindig elkezdi csomagolni és elrontani a csövet.
Mint egy nagyszerű sportoló, Jeffnek a legritkább képességei voltak: az a képesség, hogy ne reagáljon mások által felállított tempóra, hanem arra a tempóba, amelyre mindenkinek reagálnia kell. A beszélgetés során ez különösen nyilvánvaló volt. Ez egy nagyszerű tanár vagy mentor fémjele volt. Egy másik életben, ahol nem szentelte magát a radikális mozgások tanulmányozásának, volt olyan jelenléte, aki esetleg elindult.
De Jeff nem volt minden rejtély és csendes, szokatlan karizma. Felfedezésünk, hogy mindketten évek óta a leginkább magányos pozícióban játszottunk a szervezett sportokban-a jégkorong-i-hokiban-időnként találkozunk a lakásában, hogy megnézzük az előre rögzített NHL-játékokat. A bajnokságról és statisztikáinak ismerete enciklopédikus volt. Nem kaptam, hogy magáról beszéljek, soha nem tanultam meg, hol nőtt fel Jeff. Mégis, miközben figyeli, ahogy előrehajol a budapesti karosszékben, az egyik kezében egy sör és egy szelet pizza, a másikban átkozva a tévében, amikor csapata feladta a korongot a semleges zónában
Jeff és én egy nagy kalandot osztottunk meg: 2023-ban meghívott, hogy csatlakozzak egy kéthetes Iraki kiránduláshoz. Ott, a munkahelyen, paradoxonjainak értelme volt. Hogyan lehetne valójában egy életen át egy életen át tartani a terepmunkát a elhagyott helyeken, anélkül, hogy egyszerre elveszik a gondolatban, miközben hiper-éber marad?
Jeff Kaplan professzornak egy olyan ember aurája volt, amelyet titkok terheltek, de a konvencion nem zavarja meg. Az, hogy mi volt az előbbi, és hogyan érte el az utóbbit, olyan kérdéseket tett fel, amelyeket a jelenléte az első találkozónk során váltott ki a sík fák alatti ebéd alatt. Ezekre a kérdésekre soha nem válaszoltak, de soha nem veszítették el a misztikájukat. Különösen emlékezetes figura volt, ugyanolyan kitörölhetetlen jelenlétében, mint rejtélyes jellegű.
Útközben jó és fontos könyveket írt, és látta és megművelte a lehetőségeket másokban. Sokan hiányozni fognak, nem utolsósorban itt, Budapesten, ahol életének utolsó öt évében otthona lett.
A „Titkok által terhelt ember, de a konvent által zavarhatatlan” poszt – Jeffrey Kaplan professzor gyülekezete először jelent meg a magyar konzervatívon.
