Az alábbiakban a Barnabás Leimeiszter által írt cikk adaptált változata, amelyet eredetileg közzétett Magyar Krónika.
VastepánA szabadon használható magyar közösségi fotó-archívum, 1944 nyaráról származó képeket tartalmaz, amelyek mind a borzalmakat, mind az öröm pillanatait életre keltik, most bemutatva Magyar Krónika alatt.
A cikk kiemelt képe sokak számára ismerősnek tűnhet. Vincent Till Baumgartner küldte el Vastepán Egy 1944 -ben készített fénykép, amely hat emberből, három férfiból és három nőből készült. Mindegyik elegáns figurák, nagyvárosi módon öltözve, a pöttyös és virágos ruhákban lévő hölgyek, a férfiak csokornyakkendőkben. Utazás vidékre? A háttérben egy nőt látunk egy fejkendőben, amely a másik irányba sétál. A földút mentén vonulnak-félig meleg időjárásnak kell lennie, az a tény alapján, hogy bár két nő blézerrel visel, a jobb szélén lévő nő úgy tűnik, hogy levetkőzi az övéit a filmképernyők számára készített mosollyal.
A legérdekesebb figura azonban a közepén van: úgynevezett visel Babmérő CAP (szerkesztő megjegyzés: A második világháborúk királyi magyar hadsereg tisztje sapkája), egy fehér selloun egyenruhát és cipőt, amelynek logikusan csizmának kellett volna lennie a zsákos nadrággal. Bizonyára hadnagy, szakmai vagy tartalék volt, aki tudja. De miért olyan ismerős a kép? Egy pillanatnyi gondolkodás után emlékszelünk a Luis Buñuel szürrealisztikus ismétlődő jelenetére A burzsoázia diszkrét varázsaamelyben a burzsoázia, amely nem tud vacsorázni, egy sorba vonul egy mezőn, és az ürességbe lép.
Azt mondhatnánk, hogy van egy bizonyos diszkrét varázsa az 1944 nyarának képeinek, amelyekből kiválasztották VastepánA gyűjtemény. De ez a varázsa, hozzátehetjük, meglehetősen morbid: kíváncsi vagyunk az amatőr és a profi fotósok által a sötét hónapokban. Az emberek napoznak, nyaralnak a Balaton -tónál, piknik a virágos rétekben, bolondozva a kamera előtt. Közömbösek voltak -e az abban az időszakban zajló tragikus események iránt?
Nos, alig engedheti meg magának, hogy akkoriban közömbös legyen. Lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy háború volt, amikor – és megemlítjük a hátországban zajló mindennapi borzalmakat, amelyek egyre inkább a csatatérre emlékeztetnek – a lakosság nagy részének életét a növekvő légitámadások miatt állandó veszélyben volt, és fel kellett készülniük arra a lehetőségre, hogy otthonaik minden pillanatban megsemmisülhetnek.
„A vidámság, a derű… védekezés az elnyomó valóság ellen”
Nagyon elmondható, hogy még a zsidó családtagok arcán is van mosoly, akiket otthonuk erkélyén fényképeztek, a mellkasuk sárga csillaggal.
A vidámság, a derű – természetesen, minél inkább nézzük ezeket a képeket, annál kénytelennek tűnnek, annál hamisan csillogóbbak – védekeznek az elnyomó valóság ellen. Ez egy lapos igazság, a történelmi kutatásokból és az irodalmi emlékekből tudjuk, de ezek a képek is bizonyítják: Így működnek az emberek ebben a groteszk módon. Az alkalmazkodási képességük végtelen. A frontvonal közeledik, de a filmek be vannak kapcsolva, a színházak és a mozik nyitva vannak, és a kávézók zsúfoltak, annak ellenére, hogy a kötelező eltakarási és a kellékek megszakítása egyre lehetetlenebbé teszi a szokásos módon való életet. Vagy inkább: az emberek hozzászoknak ahhoz, amire lehetetlen megszokni.
Tivadar Lissák híres fotója talán a leginkább kifejezőbb vizuális dokumentum ezeknek a turbulens időknek: egy aranyos kislány, aki a légitámadás menedékének bejáratánál állt, a lefelé mutató nyíl végén-talán még nem gyanították a mélységeket, amelyekre mutatott, a leereszkedés előrejelzés volt.
De a mosolya, a felnőttekkel ellentétben, teljesen őszinte. Őszinte, mert inkább grimasz, mint mosoly, küzdő grimasz. Mintha jelezné, hogy érzékelte és előre látta az elkövetkező heteket és hónapokat.
„Az emberek megszokják azt, amire lehetetlen megszokni”
Hogyan jutottak el a fényképeken lévő emberek ezekben a hónapokban, ha egyáltalán átjutottak rájuk, hogyan érezték magukat a háború és a jelenlegi politikai helyzet, milyen gondolatok, remények vagy félelmek miatt, amelyek a nyilvánvaló vereség és az orosz megszállás előtt álltak, nem tudhatjuk. Ezek a pillantások tele vannak kérdőjelekkel.
De menjünk vissza a fehér egyenruhába. Baumgartner megosztott egy újabb fotót az emberről, és ez még inkább sajátos, mint az egyik, aki a földút mentén vonul: Ebben, természetesen néhány ital után, a nőkkel flörtöl egy nagyon sivározottan öltözött ruhában, virágokkal borítva, egy fal elé. A kalapját már eldobták, de a mellkasa fölött valamilyen érme van. Lehet, hogy a felső Magyarországból vagy az Erdélyből származó érem, amelyet a két Bécs -díjat követő meneteken vett katonáknak ítéltek oda. Mi lehetett volna az alkalom arra, hogy a nők ilyen öltözködjenek, mi lehetett volna az eufórikus pillanat, amikor ezt a képet készítették? Ez titokzatos és banális is. Csakúgy, mint a háború, csakúgy, mint maga az élet.
A cikkben szereplő összes fotó Vastepán–
Kattintson ide az eredeti cikk elolvasásához.
A posta a háború nyár diszkrét varázsa először a magyar konzervatívon jelent meg.
